2. fejezet - Is this love?

Dears! 

Enyém lett az a megtiszteltetés, hogy megírjam Nektek a második fejezetet. Még nem igazán olvasgattok, de már észrevettem az én drága Roxymat a rendszeres olvasók között, aminek nagyon örültem. Remélem azért kapok néhány megjegyzést. 

Jó olvasást!
love, Natie xo

Kate Love

Fáradt, kedvetlen sóhajjal konstatáltam, hogy az eső már megint esik. Legszívesebben itthon csücsültem volna egész nap, de muszáj volt mennem, látni akartam Louis-t. Nem foglalkoztatott a kérdés, miszerint mi van, ha nincs ott, csak menni akartam. Reméltem, tudtam, hogy ott kell lennie, ha nincs, hát megkeresem. Látnom kell minden nap, de még magam sem értem miért. Nem tudom, miért hajkurászom, egyszerűen csak megnyugtat, ha látom. Vicces, legalábbis én viccesnek találom ezt a szituációt. Én mindig ott vagyok, ahol Ő, de talán észre sem vesz. Vagy csak megszokta. Nem csodálkoznék, hisz’ hihetetlen hírnévnek örvend, nyilvánvaló, hogy néhány félénk rajongója csak úgy, szó nélkül követi. Nem tehettem róla, csak úgy vonzott, mintha mágnes volna. S ha néha, egy-egy pillantásra rám nézett, imádtam. Azért a kék tekintetért ölni is tudnék – gondolom mindig ilyenkor, de persze nem várhatom el, hogy egész álló nap engem, egy számára ismeretlen embert nézzen. 

- Anyu, elmentem – kiáltottam erőtlenül, s az esernyőmet felkapva igyekeztem ki a házból. Az eső annyira már nem is zuhogott, mint az imént, épphogy csak csöpögött. Nem is érdekelt igazán, az esernyőt a kezemben lóbálva indultam el a legközelebbi Starbucks felé, ahol minden nap álmaim hercegét hajkurászom. Leküzdöttem magamban a gondolatot, mely rosszat sugallt, elhittem, hogy igenis ott lesz. Ott, a szokásos helyén, a sarokban. 

Nagy levegőt véve nyitottam be a kávézóba, s oldalra néztem. Az egyik felem kiröhögött, a másik pedig sírni kezdett, de Louis-t egyik sem látta. Remek. Talán csak korán jöttem – gondoltam, s a pulthoz léptem, elvégre a nagy sietségben még az életmentő reggeli kakaómat sem volt időm meginni.

- Szia, Kate – mosolyodott el féloldalasan Jake, mikor meglátott – Imádom, hogy te a hétvége első napján rögtön korán kelsz. Mit iszol? 

- Vanília lattét – mormogtam gyorsan végigböngészve az itallapot. Jake felnevetett.

- Látom, még morcos vagy. Nyugi, én hét óta itt gályázom, és akármennyire is hívogató, nem ihatok egyik kávéból sem – panaszolta csibészes mosollyal az arcán, én pedig képtelen voltam elfojtani egy jóízű kuncogást. 

- Na, végre! – kiáltott fel – Végre, egyszer az életben sikerült téged megnevettetnem reggel – húzta mosolyát szélesebbre, mire felnevettem. Tény, hogy reggel akárki próbálkozik, jobban hasonlítok egy házisárkányhoz, mint önmagamhoz. Jake önelégült vigyorral az arcán rakta elém a lattém, s én a fejemet rázva nyomtam a kezébe az árát, majd fordultam meg. Az ajtó szinte rögvest abban a pillanatban nyílt ki, s lépett be rajta Louis egy másik srác kíséretében. Ledermedtem. Arra volt csak időm, hogy beharapjam alsó ajkam, aztán foglyul ejtett a pillantása. Kék, igazán tengerkék, és gyönyörű, na meg az a mosoly! Persze, jóllehet, hogy csak képzelődtem. Vagy épp nem is rám mosolygott, csak úgy láttam, a nagy izgalom közepette. Hallottam, hogy mögöttem Jake halkan felvihog, de nem igazán érdekelt. Csak Louis-t néztem, aki előttem elsurranva leült a másik sráccal együtt a sarokba. Sietve leültem a hozzám legközelebb eső asztalhoz, s az italomat kezdtem szürcsölgetni. Nem néztem rá, jobbnak láttam úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna. Kipillantottam az utcára, s néztem, ahogy a kövér esőcseppek leszánkáznak az ablak üvegén. Hiába próbálkoztam, nem tudtam megállni, hogy néha-néha oda ne tekintsek Louis felé, mintha csak azt próbálnám ellenőrizni, ott van-e még. 

- Túl gyorsan iszod azt a lattét, bogárka. Hoztam még egyet – lépett mellém Jake a pohárral a kezében. Rámosolyogtam, ő pedig leült mellém – Nagyon odavagy azért a srácért, igaz? 

- Talán igen. Nem tudom, igazság szerint nem is ismerem igazán – húztam el a szám.

- A neve Louis. Louis Tomlinson, azt hiszem. 

- Tomlinson… - ismételtem meg elmerengve a vezetéknevét. Meg mertem volna esküdni, hogy valahol hallottam már. 

- Jó nézelődést. De aztán oda ne gyere sírva, ha elmegy – mosolyodott el Jake, nyomott egy puszit a halántékomra, s visszaállt a pult mögé. A figyelmemet ezután ismét Louis-nak szenteltem, aki hatalmas meglepetésemre engem nézett. 

Ó, az a kék tekintet! 

Alsó ajkamat beharapva ittam bele a Jake által hozott lattéba, amivel sikeresen elégettem a nyelvem. Felszisszentem. Louis szélesen elmosolyodott, és felállt. Felém indult, s már-már azt hittem, hogy ki fog kerülni, de nem tette. Ugyanúgy mosolyogva ült le velem szemben, nem foglalkozva a barátjával, aki alig bírta visszafojtani az idióta vihogását. 

- Szia – köszönt, s én elolvadtam a hangjától is – Louis vagyok. 

- Kate – erőltettem magamra egy mosolyt, igyekeztem minél jobban leplezni zavarodottságom. 

- Kate. Gyönyörű név egy gyönyörű lányhoz – vigyorodott el, én pedig ismételtem az ajkamat kezdtem harapdálni. Louis egy másodpercre talán a számra pillantott, aztán ismét a tekintetemet kereste. Végigmértem gyönyörű arcának minden egyes szegletét, talán kissé túl feltűnő módon.

- És… ömh… minden nap jársz ide? – tettem fel a teljesen értelmetlen kérdést, amire amúgy is tudtam a választ, de muszáj volt hallanom a hangját.

Elvarázsolt.

- Igen, általában minden nap. Ha éppen nincs időm, akkor is beugrom. És te mindig itt vagy – jelentette ki, mire elmosolyodtam. Mégis észrevett – Hány éves vagy, Kate? 

- Tizenhét – mosolyogtam tovább – És te? Nem tűnsz sokkal idősebbnek nálam. 

- Nem is vagyok. Huszonegy – kacsintott, én pedig újfent a szívroham korlátjának legszélén ücsörögtem. Már éppen újra megszólaltam volna, csakhogy hallhassam még a hangját, mikor a zsebemben lapuló telefonom megrezzent. Kelletlenül halásztam elő, s megnyitottam az anyu által küldött SMS-t.

- Mennem kell – húztam el a szám, s Louis-ra néztem, aki aprót bólintva kivette a kezemből a telefont.

- Beírtam a számom – mosolyodott el féloldalasan, majd visszaadta a készüléket. Vigyoromat visszafojtva csúsztattam vissza a zsebembe, s arcon pusziltam, mielőtt kisétáltam volna a kávézóból.